A MAGYAR NÉPEK ŐSTÖRTÉNETE 1

A MAGYAR NÉPEK ŐSTÖRTÉNETEcsodaszarvas

BARÁTH TIBOR

A szerzőről
A szerző előszava
MIT TALÁLUNK A KÉZIKÖNYVEKBEN A HUNOKRÓL ÉS A MAGYAROKRÓL?
KIK A HUNOK?
A hunok faja és nyelve.
A hunok műveltsége.
A hun nép sorsa.
KIK A MAGYAROK?
BESZÉLHETÜNK-E HUN-MAGYAR TESTVÉRISÉGRŐL?
A HUNOK NYELVEMLÉKEI
MILYEN NYELVEN BESZÉLTEK A HUNOK?
Mit tudunk ehhez hozzátenni?
MIT TUDUNK A HUN VAGY SZÉKELY ÍRÁSMÓDRÓL?
SZEMELVÉNYEK A SZÉKELY-MAGYAR ROVÁSÍRÁS EMLÉKEIBŐL
A KÁRPÁTI HUNORSZÁG NÉPEINEK FAJI SAJÁTSÁGAI ÉS NÉPNEVEI
EMBERTANI MEGFIGYELÉSEK
A HUNGAR ÉS MAGYAR NÉV ÉRTELME
ELSŐ BENYOMÁSAINK AZ ŐSHAZÁRÓL
AZ ŐSHAZÁRA UTALÓ ISMERT ADATOK
AZ ŐSHAZA SZEMÉLY- ÉS HELYNEVEIBEN MEGŐRZÖTT MAGYAR SZÓKINCS
A Magyar név.
AZ ŐSHAZA TÖRTÉNETI ÉGHAJLATA ÉS ELSŐ GYARMATOSAI
MAGYAR VOLT-E A RÉGI KELET KULTÚRNYELVE?
A KUTATÁSOK JELEN ÁLLAPOTA
AZ ÚGYNEVEZETT SZUMÍR ÉS EGYIPTOMI NYELV EREDETILEG UGYANAZ A NYELV
A SZUMÉR ÉS EGYIPTOMI NYELV EGYFORMÁN MAGYAR NYELV
RENGETEG A KR. E. ÉVEZREDEKBŐL EREDŐ MAGYAR NYELVEN ÍRT OKMÁNY
AZ ÍRÁS EREDETE
AZ ŐSHAZAI ÍRÁSMÓDOK ALAPELVEI, AZ OLVASÁS ÉS AZ ÁBÉCÉS ÁTÍRÁS
ROVÁSJELEKKEL ÍRT KELETI MAGYAR NYELVEMLÉKEK
Lelőhelyek.
EGYIPTOMI HIEROGLIFÁKKAL ÍRT MAGYAR NYELVEMLÉKEK
Az egyiptomi kronológia.
Az egyiptomi írás is magyar írás.
ÉKJELEKKEL ÍRT MEZOPOTÁMIAI MAGYAR NYELVEMLÉKEK
TISZTA KÉPÍRÁSSAL ÍRT MAGYAR NYELVEMLÉKEK
A MAGYAR NÉPEK ŐSHAZAI HITVILÁGAhunor-magyar
AZ ÚGYNEVEZETT TERMÉKENYSÉGI VALLÁS
A NAPKÖZPONTÚ VILÁGKÉP
HOL LAKTAK AZ ISTENEK?
MI TÖRTÉNIK A HALÁL UTÁN?
A TEMETKEZÉSI HELYEKRŐL
NÉHÁNY SZÓ A HALOTTAK KÖNYVÉRŐL
A MAGYAR NÉPEK ŐSHAZAI ÁLLAMSZERVEZETE
A KIRÁLYI INTÉZMÉNY ÉS A KÖZIGAZGATÁS
A KIRÁLYOK TRÓNNEVEI ÉS URALKODÓI CÍMEI
URALKODÓI JELVÉNYEK
PAPI INTÉZMÉNY
A VALLÁS POLITIZÁLÓDÁSA
AZ ŐSHAZAI NÉP TÖRTÉNETE
AZ ŐSHAZA ÉSZAKI FELÉNEK BENÉPESÍTÉSE
AZ ŐSHAZA DÉLI FELÉNEK BENÉPESÍTÉSE
A MAGYAROK ÉSZAKRA VONULÁSA
Felvonulás a Földközi-tengerhez.
A MAGYAR-HUN TESTVÉRISÉG KIALAKULÁSA MEZOPOTÁMIÁBAN
TESTVÉRÜLÉS A FÖLDKÖZI-TENGER KELETI PARTVIDÉKÉN
MAGYAR-HUN TESTVÉRÜLÉS A NILUS VÖLGYBEN
AZ ŐSHAZAI MAGYAR NEMZETEI EGYETEMES BÉKÉJE FELÉ
II. kötet III. könyv
AZ AFRIKAI KUSOK
Eredetük és szálláshelyeik
A kusok sokféle népneve
A magyarok meghódítják a kusokat és keverednek velük
A “fekete” magyarok politikai öntudata
Kik örökölték az afrikai magyar kultúrát?
Jegyzet az újabb Afrika-kutatások főbb irányairól
AZ INDUS-VÖLGYI KUSOK
A nép és országa
Milyen nyelven beszélt az ország lakossága?
A kusokat elűzik az egyiptomi érdekkörből
A KÖZÉP-ÁZSIAI VAGY TURÁNI KUSOK
Eligazodás sokféle népnevük között
A szkíták magyar nyelvemlékei
A “Parthi” nevű nép magyarsága
KÜZDELEM A NOMÁD ÉLETFORMÁJÚ SZEMITÁKKAL
A SZEMITÁK BEJÖVETELE ÉS ELHELYEZKEDÉSE
A szemiták eredete és népi kiléte
A szemitáknak adott magyar népnevek
Kánaán és Szíria népei a szemiták előtt
A szemiták Asszíriában hont foglalnak és a “világuralom” megszerzését tűzik ki céljukul
A SZEMITÁK MEGSZERZIK A POLITIKAI FŐHATALMAT ÉS LEIGÁZZÁK A MAGYAR NÉPEKET
Forradalom Egyiptomban
Mózes a zsidókat asszír segítséggel kiszökteti Egyiptomból
Az izraeliták kánaáni katasztrófája
Az asszírok bukása
Jegyzet az ószövetség forrásairól
A SZEMITÁK MÁSODSZOR IS AZ EGÉSZ RÉGI KELET URAI
A zsidók visszatelepítése a Jordán völgyébe
A perzsa állam szemitizálása és a médák félreállítása
Jegyzet az ó-perzsa nyelvről
A szemitákkal való őshazai küzdelmeink mérlege
A RÉGI KELET NÉPESSÉGE ÁTTELEPÜL DÉLKELET-EURÓPÁBA
A kutatások jelen állása
Magyar isten- és királynevek Kréta szigetén
Magyar hely- és népnevek Krétában és az Égei szigetvilágban
Magyar nyelvű írások Kréta szigetén
A Balkán-félsziget magyar őslakossága
A görög nép és görög kultúra kialakulása
Jegyzet Homeros Odysseájáról
EURÓPA NYUGATI RÉSZÉBE IS MAGYAR AJKÚ NÉPESSÉG ÉRKEZETT ELŐSZÖR
A “fekete magyarok” bejövetele
A fehér magyarok első hulláma
Szántó-vető fehér magyarok érkezése
A Kelta-név az Európába költözött magyar népek összefoglaló neve
A nem-magyar nyelvek kialakulása Nyugat-Európában
AZ ELSŐ KELET-EURÓPA SZINTÉN MAGYAR ALKOTÁS
A Balti-tenger partjára vándorolt Esthoni és Fenni népek és a Jeges-tenger vidékére került Permiek
A Volga és Káma menti magyar néprészek
A BALKÁN- FÉLSZIGETEN ÁT ÉRKEZŐ ÚR TÖRZSEK
A Duna-medence népessége a bronzkor végén
A bronzkori Magyarország népsűrűségi térképe
A kő- és bronzkori lakosság magyar nyelven írt emlékei
A Maros-völgyi Tatárlakán felszínre került három agyagtábla egy ókori napvárta alkateleme volt. A korongon magyar nyelvű felirat szerepel.
Az ókori Magyarország szerepe Közép-Európa első feltárásában
A KELETI IRÁNYBÓL ÉRKEZŐ TURÁNI NÉPHULLÁMOK
Szkíta törzsek beköltözése a Duna-medencébe
Néprajzi és politikai viszonyok a Duna-medencében Árpád fejedelem jövetelekor
A római uralom néprajzi és politikai hatása
Árpád, az isteni küldetésű férfi

A szerzőről

BARÁTH Tibor – Alsólendva, Lendva, 1906. aug. 16. – Montreal, Kanada, 1992. febr. 22. – történész. Tanulmányait Budapesten a Közgazdaság-tudományi Egyetemen és a Pázmány Péter Tudományegyetemen végezte, itt 1929-ben doktorált. Bécsben, Párizsban ösztöndíjasként tanult tovább. 1934-ben a Nemzeti Múzeum tisztviselője lett, majd a párizsi magyar tanulmányi központhoz kapott beosztást. 1940-től a kolozsvári egyetemen a magyar történelem tanára. 1944-45-ben a Vallás- és Közoktatási Minisztérium egyetemi ügyosztályának a vezetője. Később különböző párizsi tudományos intézetek munkatársa volt, 1946-1952 közt az északi-franciaországi ipartanács dokumentációs osztályát vezette. 1952 után Kanadában dolgozott. Az 1950-es évektől őstörténettel foglalkozott. 1949-1955 között a Nyugati Magyarság c. politikai és tudományos szemle szerkesztője és kiadója volt. 1961-ben könyvtárosi képesítést szerzett, majd a montreali nyomdaipari adminisztrációs központ igazgatóhelyettese volt. Több nyugati magyar folyóiratban publikált. 1945 után az ún. sumer-magyar rokonság alapján álló magyar őstörténeti kutatásokkal foglalkozott. Magyar, francia és angol nyelven 15 kötet történeti munkája jelent meg, ezek nagyobbrészt Magyarország történetével foglalkoznak.

A MAGYAR NÉPEK ŐSTÖRTÉNETE

,,Isten bírálatát a szó magyar mestere Tudó összegezte sebtében.”

A szerző előszava

Napjainkban szívós erőfeszítéseket tesznek a tudósok, hogy az emberiség első magas kultúrájának eredetét kifürkésszék. Evégből különösen a Régi Keleten (Ancient Orient, Near East) buzgólkodnak, ahol sorozatosan ássák ki a földből az egykori városok romjait és hozzák napfényre a letűnt idők emlékeit. E fáradozások nyomán az ókori világ történetét ma másként látjuk, mint akár tíz évvel ezelőtt. Egy ponton azonban, éppen a leglényegesebb vonatkozásban, mégsem tudtak átütő eredményt elérni: nem sikerült az ókori népek nyelvi hovatartozását, népi és faji kilétét határozottan megállapítani és így az első magas kultúra szerzőjét igazi nevén megjelölni.

A magyar őstörténeti kutatások szempontjából ez a sikertelenség sok ígéretet tartalmaz. Abból az anyagból ugyanis amit a nemzetközi tudomány nagy áldozatokkal felszínre hozott, de neon értett meg, mi a magyar őstörténetre vonatkozólag már eddig is sokat tudtunk hasznosítani. Az onnan kiemelhető magyar adatok zömükben az időszámításunk előtti első négy évezredből származnak és jelentőségben sokszorosan felülmúlják azt, amit a finnugor ívású tudósok a maguk tételére az elmúlt száz esztendő alatt összehordtak.

Ezek előtt az adatok előtt, amelyek között összefüggő nagyobb magyar nyelvemlékek is szép számmal akadnak, meghökkenve állunk. Meglep bennünket az adatok nagy régisége és azok földrajzi előfordulási helye. A finnugor nyelvészeti eredményekre felépített magyar őstörténet sarkalatos tételei szerint ugyanis kizárt dolog, hogy az időszámítást megelőző időkből magyar nyelvemlék létezhessék, méghozzá a Régi Keleten. Hiszen ha ezen a földrajzi tájon a mondott időből akárcsak egyetlen egy hiteles magyar szöveg is található, az puszta létével máris szétfeszíti a finnugor kereteket és megcáfolja a magyar őshazának Ural- Szibériában való elképzelését. Márpedig ilyen Krisztus előtti időből származó hiteles magyar szöveg nemcsak egy került elő, hanem e könyv maga is száznál többet mutat be. Ezért ne csodálkozzunk, ha az új utakon járó történet kutatók a finnugor elméletet elavult elméletnek tekintik és helytállóbb magyar őstörténeti elképzelést szorgalmaznak.

Noha ebben a vállalkozásban résztvevő tudósok száma főleg a külföldi magyarok soraiban elég jelentős, az egész kutatási területet eddig még nem sikerült teljes egészében áttekintenünk, sem az eddig elért eredményeket összehangolnunk. Ennek tulajdonítható hogy népünk őshazájának földrajzi helyére jelenleg mintegy: nyolc javaslattal állunk szemben amelyek ural- szibériai vidék helyett a következő tájakra helyezik a magyar fajta bölcsőjét:

1. Magas- Ázsia hegyvidéke,
2. az Aral-tó környéke,
3. az Indus völgye,
4. a Kaukázus hegyvidéke,
5. Dél-Mezopotámia,
6. Délkelet-Afrika,
7. a mai Török- és Görögország és
8. az amerikai kontinens középső része.

Hogy ezeken az egymástól távoleső helyeken magyar nyelvemlékek találhatók, kétségbe vonni nem lehet. De azt, hogy a mondott helyekről magyar törzsek kerültek a Dunamedencébe, adatszerűen még senki sem bizonyította be, csak feltételezte, vagy logikai úton következtette. A nyolc őshaza a jelenlegi megfogalmazásban egymásnak ellentmond és egymást kizárja.

Egyes finnugor szakemberek szívesen mutatnak rá e belső ellentmondásokra és azokkal kapcsolatban a magyar őstörténeti kutatások zűrzavaráról, a műkedvelők elburjánzásáról beszélnek, fűszerezve kritikájukat jó adag humorral. Építő szándékkal közeledve a kérdéshez, a magyar nyelvemlékeknek ilyen távoli pontokon való kétségtelen feltűnéséből azonban még a jelen el nem rendezett állapotban is következik valami nagyon fontos dolog: a magyar nép és a magyar nyelv problémája nemcsak magyar probléma, hanem egyidejűleg sok más nemzeté is, amelyek történetük hajnalán eddig még ki nem derített módon hatalmas magyar tömegeket olvasztottak magukba. Így a magyar őstörténet nyilvánvalóan az ókori világtörténelem egyik legnagyobb és legtitokzatosabb problémája, talán éppen kulcsproblémája és valami köze kell legyen az emberi nem első magas kultúrájához és annak földgolyónkon való elterjedéséhez.

Ebben az izgalmas tudományos légkörben a jelen munka szerzője nem azzal a szándékkal állott a kutatók gárdájába, hogy bármelyik elméletét is megcáfolja és a javasolt nyolc őshaza mellé kilencediket találjon ki. Munkahipotézise az volt, hogy a térképen egymástól messze eső magyar foltok, mivel igazak, nem állhatnak egymással ellentétben. Következésképpen azokat nem kiindulópontoknak, vagyis nem őshazáknak kell tekinteni, hanem végállomásoknak: egy korai területről, a valódi őshazából a szélrózsa különböző irányaiban kirajzott magyar nép hiteles részeinek, amelyek valamelyikéből a máig fennmaradt dunai magyarság is származott. Ezzel az elgondolással, ha beigazolható, az eddig ellentmondónak látszó mozzanatok eltűnnek. A messze került magyar néprészek, amennyiben ma már nem magyarok, az elveszett magyar törzsek csoportját alkotják, amelyek kultúrhivatásukat új helyükön betöltve, beolvadtak a környező népekbe, avagy velük keveredve új népeket, új nemzeteket hívtak életre.

A vázolt munkahipotézis a kutatások során igaznak bizonyult. Kiderült, hogy a Régi Kelet kultúrnyelve a magyar volt és ezt a nyelvet ott a köznép, az állami és egyházi szervek a Krisztus előtti évezredekben rendszeresen használták, beszélték és írták. Kiderült, hogy ebben az őshazában a magyar népek államalkotó minőségben, uralkodó jellegben szerepeltek és alkották meg csodálatos géniuszukkal az emberiség első magas kultúráját.

Miután a magyar fajta közel-keleti jelenlétét és kultúralkotásait letárgyaltuk, további előadásunkban a második kötet tartalma figyelmünket a nép sorsára összepontosítottuk. Az érdekelt bennünket, mi történt a hatalmas őshazai magyar embertömeggel: miért, mikor, milyen útvonalon és hová költöztek el annak egyes ágai. Az elköltöző népágak közül természetesen az Európa felé igyekvők érdekeltek bennünket a legjobban. A nem Európa felé irányuló és utóbb elveszett magyar törzsek teljes és kimerítő története külön probléma, magában is egész kötetre terjedő anyag. Az Európába költözködőket útjukban lépésről-lépésre követtük. Megvizsgáltuk, hogy vándorlásuk közben hol és mikor állapodtak meg, megállva milyen új államokat alkottak, minő kultúrmunkát végeztek s miért mentek tovább a Duna- medencébe meg máshová, valamint hogy mivé lettek a Duna- medencébe el nem jutott vagy onnan is továbbment részlegek.

A könyv beosztása a kutatások mai állapotának szükségszerű függvénye. Még nem lehetett a dolgokat szigorú idősorrendben előadni, kezdve időszámításunk előtti 10.000-nél vagy 5.000-nél. A hozzánk közelebb eső és jobban érthető hun korszakból indultunk ki, fokozatosan következtetve ismertről ismeretlenre, a történetet mintegy visszafelé göngyölítve. De miután így elérkeztünk az Őshazába és az ottani dolgokat is leírtuk, idői rendben haladunk előre a kapcsolódó hun időkig és Árpád magyarjainak beérkezéséig.

Kutatásaink során a komplex eljárást alkalmaztuk, vagyis az összetett módszert, a történettudomány minden segédtudományának vonatkozó eredményét figyelembe véve, gyakran azok módszerét is alkalmazva. Elsősorban az írástörténet, a régészet, nyelvészet és helynévkutatás mezője érdekelt bennünket, aztán az embertané, a klímatörténeté, néprajzé és a mitológiáé. A legnagyobb figyelmet mindenkor a helyszínen talált egykorú írásokra fordítottuk: a képírással, geometrikus írással, ékírással és egyiptomi hieroglifákkal készített magyar nyelvű szövegekre. Ez természetes, hiszem a történettudomány legsajátabb bizonyító anyaga az írott szöveg, amely a benne megnyilatkozó nyelv révén perdöntő bizonyíték a népi személyazonosság megállapítására. A munka gerincét ezek a magyar nyelven írt igen régi okmányok alkotják, amelyek létezéséről ez ideig nem sokat tudtunk, hiszen tudományos beigazolással eddig még senki sem olvasott el időszámításunkat megelőző korokból eredő összefüggő magyar mondatokat.

Több mint egy évtizedre nyúló hosszú és fáradságos volt ez a kutatás. Egyes hieroglifikus és geometrikus írású szövegek megoldására, noha legtöbb esetben csak egy vagy két mondatból álltak, gyakran hónapokat kellett fordítanom. Bizonyos könyveket újabb és újabb szempontok felmerülése miatt négyszer-ötször át kellett olvasnom. A már megírt fejezeteket ugyanannyiszor, de néha tízszer is át kellett dolgoznom. Nem szólok egyéb nehézségeimről, amelyek szokatlanul próbára tették türelmemet. Mindez együtt megmagyarázza, miért kellett az elindulás elejétől (1954) annyi esztendőnek eltelnie, amíg a kézirat elkészült. Nagyon jól tudom, a munka minden erőfeszítésem ellenére sem tökéletes és idővel több ponton kiegészítésre és módosításra szorul, mint általában minden úttörő tudományos munka. Egy azonban bizonyosnak látszik: munkám a magyar őstörténeti kutatások terén új fejezetet nyit, mert az elméletek helyett íme szilárd tudományos alapon állunk.

Őstörténetet írni elsősorban tudományos vállalkozás. Az elért eredményeknek azonban messzemenő politikai jelentőségük is van, mint ahogy őstörténetnek mindig is volt. A magyar népek csodálatos múltját, hallatlan kulturális teljesítményeit, amíg okmányai a föld alatt lappangtak el nem olvastuk a mi nyelvünkön, más népek a magukénak könyvelték ami hatalmasan segítségükre volt politikai céljaik elérésében. Ha most az igazság kiderül, ugyanez a politikai fegyver a mi kezünkbe kerül.

Rajtunk áll, hogy a magyar nemzetvédelem ez új eszközét sikeresen használjuk

Montreál, 1968 április 14.
Baráth Tibor

MIT TALÁLUNK A KÉZIKÖNYVEKBEN A HUNOKRÓL ÉS A MAGYAROKRÓL?

KIK A HUNOK?

Politikai szerepük. – Általános tudományos nézet szerint a hunok fellépését közvetlenül megelőző időben, időszámításunk negyedik századának közepén, Európában a néprajzi és politikai helyzet nagyjából a következő volt. Körülbelül a későbbi Oroszország és Lengyelország területén szármáti törzsek laktak. Azoktól délre, a Fekete-tenger és Káspi-tó között a Volga-Don könyök magasságáig hunok éltek. Közép-Európában, a Duna-medencét kivéve, germán törzsek tanyáztak, amelyek Elba-vidéki támaszpontjaikról kiindulva és a Kárpátok felett keleti irányban elvonulva, a negyedik század közepén elérték legnagyobb kiterjedésüket. Gót néven ismert kevert két részlegük, a vízi gótok és az ostro- gótok elérkeztek a szármátiak és a hunok szállásterületeinek szomszédságába és az utóbbiak birtokállományát kezdték csorbítgatni.

A hunok -főrésze Kaukázus feletti lakóhelyéről 375 táján felkerekedett és nyugat felé költözött. Hogy mi lehetett e messzemenő következményekkel járó népmozgás közvetlen indító oka, nem tudjuk. Tény azonban, hogy a hun seregek főemberük, Balambér vezérlete alatt a mondott időben az ostri- gótokat legyőzték és szállásterületeiket elfoglalták. E katonai siker a hunokat félelmetes hírbe hozta az egész környéken- A vízi gótok 376-ban félelmükben odahagyták országukat, nagy sietve átkeltek a Dunán és a Római Birodalom területén kerestek menedéket. Így a hunok egyetlen lendülettel elérkeztek a Kárpátok keleti lábaihoz.

Sikereiken felbuzdulva hamarosan tovább terjeszkedtek és néhány év leforgása alatt (409-433) birtokba vették az egész Kárpátmedencét. Két hatalmas hun király, Oktár (megh. 430) és Rúga (megh. 434) az új birtokot észak és kelet felé egész az Uralig kikerekítette és központi kormányát a mai Magyarország területén, a Tisza-Maros összefolyása táján állította fel. Ezzel egy új és hatalmas hun birodalom alakult ki, amit Attila az Atlanti Óceán felé igyekezett tovább bővíteni és csak kevésen múlt, hogy a Római Birodalmat is meg nem hódította. Ha ugyanis 451-ben a franciaországi Troyes mellett a maoriatomi csatamezőn (Catalaunum) döntő győzelmet arat, egész Európát egyesíti.

Attila király nem sokkal élte túl a Római Birodalommal való mérkőzést, mert 453-ban váratlanul elhunyt. A histórikusok szerint: “Életét nem ellenséges kéz oltotta ki, se nem alattomos gyilok. Orrvérzés ölte meg annak a násznak éjszakáján, amelyet új feleségével, Ildikóval tartott” (146m. 135). A trón idősebbik fiát, Ellákot illette volna, de testvérei a birodalom megosztását kérték. Az osztozkodás belső háborúra vezetett és abba a hunok uralma alá került germán törzsek is beavatkoztak. A döntő csata valahol a Dunántúl, az ismeretlen fekvésű Nedao nevű folyónál zajlott le. A csatában Ellák halálát lelte s ezzel a mintegy nyolcvan esztendeig fennállt birodalom szétbomlott, a hunok nagyhatalmi szerepe Európában leáldozott.

Őshazájuk. – A történettudomány azt tanítja, hogy a hunok Ázsiából eredtek; Ázsia alatt értve Nagy-Ázsia szélsöpörte pusztáit egészen a kínai Nagy Fal szomszédságáig. E feltevést a franciák egykori kínai szakértője, Deguignes fogalmazta meg mintegy kétszáz évvel ezelőtt. Ó a kínai falak előtt tolongó népek között egy, az európai hunokkal azonos nevet viselő népet fedezett fel, amelynek nevét olyan kínai írásjelekkel írták, amiket Hiung-nu alakban írnak át európai betűkkel és a Hun-ni hangcsoporttal ejtenek ki. Ezt a népet – így folytatják – a kínaiak fokozatosan távolabbra űzték szomszédságukból, amíg azok el nem érték Európa keleti széleit, ahonnan aztán maguktól mentek tovább és lettek Nyugat rémei. Az európai és ázsiai hunok között az összefüggés kizárólag a Hunni név azonosságára épül fel, mert az európai hunok ázsiai eredetét okmányszerűen igazolni nem lehet. A kínai fal mellől elűzött hunok ugyanis időszámításunk előtt 35-ben a vizsgálók szemei elől eltűnnek és az Európa felé vezető útvonalon 300 éven keresztül nem történik róluk említés.

Amikor viszont a név a 4. században a Donnál újra felbukkan, annak viselői semmiféle belső-ázsiai hagyományt nem mutatnak fel. A történetírók maguk is bevallják: “Hogy ez az átvonulás Ázsiából Európába hogyan történt. . . arról a források nem beszélnek” (146m. 60). A középkori források szerint a hunok nem is Ázsiából, hanem Szcítiából, vagyis a Don és Káspi között elterülő vidékről indultak hódító útjukra és éppen ezért leggyakrabban szkíta néven emlegetik őket. Ők lennének a királyi szkíták leszármazói, akik viszont iráni eredetűek voltak. Emlegetik a hunokat cimmeri néven is, azok nevén, akik ugyanazt a Kaukázus feletti térséget birtokolták a szkíták előtt s akik mezopotámiai eredetűek. Alkalomadtán nevezik őket a Herodotos által feljegyzett titokzatos ~Sigunnai~ néven is, ami szintén olyan kifejezés, ami a Régi Keleten fordul elő. Az európai hunok nagy-ázsiai eredete tehát olyan, ami a rendelkezésünkre álló források szerint tarthatatlan.

Az ázsiai származás ötlete azonban, mint kényelmes megoldás a történettudományban mégis meggyökeresedett olyanféle dogma, mint az indogermán meg a finnugor elmélet: mindenki mondja, de senki sem hiszi. Erre az ingatag alapra építették fel az adatokkal szintén nem támogatott további következtetéseket.

A hunok faja és nyelve.

A hunok faji hovatartozását az emberi egymaga nem tudja meghatározni. A hunok halotthamvasztással temetkeztek és így kevés a csontmaradvány, ami nekik tulajdonítható. Tárgyi bizonyítékok hiányában a középkori írók feljegyzéseihez fordulnak azokból következtetik, hogy a hunok legalább részben a mongol fajhoz tartoztak. Ha Ázsiából jöttek, mi más fajhoz is tartozhatnának? A valós az, hogy az 5. századbeli hunok faji jellegéről közvetlen adatok alapján eddig semmi bizonyosat nem tudunk. A vizsgálat nehézségét azzal magyarázzák, hogy a tulajdonképpeni hun elem Attila birodalmában; elenyésző kisebbség lehetett, amely “valósággal eltűnt a rengeteg ind európai, főleg iráni (!) nép hatalmas tömege alatt” (146m. 29). Az gondolat, vajon nem éppen ez az iráni eredetű “hatalmas tömeg” volna tulajdonképpeni hun, nem vetődött fel, mert a nagy-ázsiai eredetelméletbe nem illeszthető be. Viszont a hun név korábbi, Kaukázus alatti előfordulásait nem ismerik, ami kalauzolásul szolgálhatna.

A hunok nyelvét sem tudták megállapítani, mert eddig arra se. találtak perdöntő bizonyítékot, hunoktól eredő írott emléket. A hun nép nyelvére nem is tettek határozott megállapításokat, hanem csak uralkodó nemzetségük nyelvére, amit határozottan töröknek mondanak (146m. 29 Törökből magyarázzák Attila apja Mundiuchus nevét, Attila főfeleségének Kreka, Rekan, Erka nevét és a tőle származó három fiúét: az Ernák, Ellák és Dengezik nevet. Török volna a Hun, Huni, Uni név is ,nép’ jelentéssel Nem igen egyeztethető össze ezzel a török felfogással, hogy az uralkodó család három nagy királyának nevét, Rúga, Bléda és Attila nevét mégse a törökből, hanem a germánból (gótból) eredeztetik. Megvizsgálták ránk maradt három hun közszót is, amit idegenek jegyeztek fel. Ezek Kamon, Medos és Strava. Az első árpából erjesztett italt, sört jelent, de ezt a szót nem sikerült a törökből levezetni. A második jelentése ,mézes bor’ s magyarázatul megadják szanszkrit (medlu) és kelta (médu) megfelelőjét (a magyar ,mézes’ azonban nem szerepel!), de ezt a szót sem tartják török eredetűnek. Ami a harmadik szót illeti, akkor használtál amikor Attilát hívei eltemették és sírjánál nagy evés-ivással ünnepeltek De ezt a szót sem lehetett a törökből levezetni.

E sovány és végeredményben nemleges eredmény után meglepődünk a nyelvészek következtetésén, akik így szólnak: “Mindezek alapján kimondhatjuk, hogy az európai hunok vezetőrétege, de bizonyára maga a hun nép is, török nyelvű volt, illetőleg egyszerűen török volt” (146m. 225).

A hunok műveltsége.

A hunok műveltségéről, illetve műveletlenségéről a nyugat-európai krónikások elijesztő képet rajzoltak.

1) A vízi gótokat és az ostri gótokat a történettudomány germán törzseknek tekinti és a német kézikönyvekben javasolt módon nevüket “nyugati” illetve “keleti” gótoknak Értelmezi. E megszokott értelmezés igazságát azonban semmi sem bizonyítja, sőt a körülmények a magyarázat ellen szólnak. Mivel a vízi gótok valóban nagy vizek mentén, az esti gótok pedig a hunoktól közvetlenül nyugatra, napeste felé laktak, a két nevet magyar értelműnek is tekinthetjük. Kétségesé teszi a gótok kizárólagos germán létét az is, hogy királyaik nevei nem germán, hanem magyar szóelemeket tartalmaznak, köztük híres Úr szavunkat- Legnagyobb királyuk például ER-MAN-AR-IK: Úr mén urak királya nevet viselte. A gótok írni is a Fekete-tenger körül élő magyar nyelvű népektől tanultak meg, akiknek rovásírását átvették és írásművészetük .”Runa” nevét is a magyar “róni” igéből alkották meg. A gótok szimbóluma, a kecske, tipikus dél-mezopotámiai és egyiptomi szimbólum. A gótok kilétét érdemes volna közelebbről is megvizsgálni, mert esetleg meglepő eredményekre jutnánk. Talán magyar vezetésű néppel állunk szemben?

A megelőzőleg soha nem tapasztalt tüneményes katonai műveletek, a sorozatos hun sikerek, a Duna-vidék gyors birtokbavétele, a germánok futása, Attila paripáinak az Óceánig való ügetése az egykorú szerzetes írók lelkében szörnyű félelmet gerjesztett. Attilában csak az antikrisztust látták, az Isten ostorát, aki nem is ember, hanem állat. A nyugat-európai népek történeti irodalmában ez az ezerötszáz éves klisé ma is forgalomban van, csupán az egészen hihetetlen vonásokat törölték ki belőle, mint aminő például Attila királynak kutyától való származása. A kép akkor is enyhül, valami kulturális dicsőséget tudnak maguknak kihasítani a nagy király örökségéből.

A hivatalos magyar történetírók egészen mégsem követik ezt a nyugat- európai szemléletet és Attilával kapcsolatban kiemelik a hunok hősiességét, egyszerűségét és igazmondását. Szóhasználatuk azonban mégis olyan előéletekkel terhelt, amiből Attila végeredményben náluk is a barbárság megtestesítőjeként jelenik meg. Amíg germán törzsek hódításairól szólnak, ilyen szelíd kifejezéseket alkalmaznak: “Előretolták szállásaikat a Fekete tengerig”, “Kiterjesztették hatalmukat”, “Megszállták…”, addig a hunok hasonló műveleteit így írják le: “Rávetették magukat a keleti gótokra… száguldoznak… dúlnak .. fosztogatnak… végigrabolják .. betörnek .. hajléktalanná tesznek sok népet. . . mindenki fut, aki csak tud Isten ostora elől”. Történetíróink úgy látszik, elfelejtették, hogy a nemzetközi szótárba ,vandál’ szó nem a hunok, hanem a germánok viselt dolgai nyomán került be és nem gondolják meg, hogy a lovas harci technika nem állati dolog, ha ló is szerepel benne, hanem a tudományos hadviselés magasabb foka.

A hun nép sorsa.

Hová lett a sokmillió hun a Duna-medencéből a a nagyhatalmi állás bukása után? Erre a kérdésre a történetírók a hunok teljes megsemmisülésével válaszolnak. Szerintük ugyanis a zöm az életben maradt Attila-fiúkkal kivonult a Kárpátokon túlra és szétszóródott Volgáig elterülő hatalmas vidékén. Ahol nagyobb részek terelődtek össze, azok egy ideig még megőrizték politikai önállóságukat Kutrig- úr és Utrig-úr nevű fejedelmeik alatt, akik egyéb úr-népek felett is uralkodtak, aminők az onog-úr és sereg-úr. A két Attila-fiú, Dengezik és Ernák is uralkodott egy-egy hun töredék felett, de “nyugtalanságuk” veszélybe sodorta őket: 469-ben Bizánc Dengezik “fejét vette”, helyesebben: megölette. Végül a két Attila-fiú népe is szétszóródott, a helyben maradottakat pedig felszívta az Avar és a Bolgár Birodalom. A Dunamedencéből sokan mentek nyugatra is, bebocsátást kérve a Római Birodalomba, ahol közülük feltűnő sokan magas katonai és politikai állásokba kerültek (tehát mégsem lehettek annyira tudatlanok, ha idegen létükre ilyen tüneményesen érvényesültek a bennszülöttek felett!). Lényeg a történetírók számára. hogy a hunokat kivonultatják a Kárpát-medencéből és eltüntetik a történelem forgatagában-amivel persze a történeti tények ellentétben állnak .

Nagy vonásokban ez az a sok ellentmondást, feltételezést tartalmazó elfogult és lényegében teljesen hamis kép, amit a hunok őshazájáról, fajáról, nyelvéről, műveltségéről és népük sorsáról a jelenlegi történeti kézikönyvekben találunk.

KIK A MAGYAROK?

A magyar őstörténet nyelvészeti alapja. – Magyar őstörténet alatt közmegegyezéssel az Árpádok 9. század végén lezajlott honfoglalása előtti kort értjük. Ez is telítve van bizonytalanságokkal, az ellentmondó elméletek halmazával és soha be nem bizonyított feltételezésekkel. A helyzet magyarázata jórészben itt is ugyanaz” mint a hunok esetében: magyar nyelven írt feljegyzések az Árpádokat megelőző időkből eddig még nem kerültek elő. Más népek tollából eredő ránk vonatkozó feljegyzések is csak a 9. század közepétől állnak rendelkezésünkre és – ugyancsak eddigi tudásunk szerint – a Magyar név is, mint népnév, ismeretlen a 9. század előtt. Elszórt adatokkal sem sikerült az 5. századnál korábbi időkben képet alkotni múltunkról. Ezért, mint hazai kollégáink írják: “A magyar őstörténetet visszafelé csak az 5. századig lehet nyomozni. Azontúl egy tapodtat sem mehetünk előre, elvész szemünk elől minden irányító nyom” (118 m. 38).

Ilyen körülmények között, amidőn “az írott történeti adatokból éppen úgy nem várhatjuk, akárcsak a honfoglaláskori régészeti leletekből, hogy őstörténetünk messze évezredeibe vezessenek bennünket” (117m. 25), a magyar őstörténet nyomozására – úgy vélik – csak egyetlen lehetőség marad: a magyar nyelv szerkezetét és szókincsét kell összehasonlítani a rokonnépek nyelvével és szókincsével és a Kr. e. időkbe visszanyújtható közös ősi szavak segítségével megrajzolni a régi idők világát. A jelenleg otthon forgalomban lévő hivatalos őstörténet tehát kizárólag a nyelvtudomány megállapításaira felépített következtetések láncolata. Ez egyúttal azt is jelenti, ha mégis találunk magyar nyelvű forrásokat a Kr. előtti időkben, összedől egész őstörténeti elképzelésük.

Amidőn hazai nyelvészeink kutatásaikhoz hozzálátnak, az indogermán nyelvészet hatása alatt állva abból az eleve felvett tételből indulnak ki, hogy a magyar nyelv nem lehet ősnyelv (idioma primogenitum). Más szóval a magyar nyelv sem olyan, amely születésétől kezdve kifejlődéséig a maga teremtette eredeti szókinccsel és szerkezettel élne, hanem olyan nyelv, amely egy más, már korábban meglévő, de ma már kihalt ősnyelvből átvett örökséggel indult útjára, amit maga továbbfejlesztett, újabb és újabb kölcsönökkel gyarapítva. Zsirai Miklós, a magyar nyelv nemrég elhányt főideológusa a tételt így fogalmazta meg: “Eleve valószínű, hogy.., a magyar sem holmi idioma primogenitum, a magyar is valamilyen ősi nyelvegység felbomlásából keletkezett” (118 m. 13).

Második tételükként megállapítják, hogy. a magyar nyelv szerkezete és szókincse úgynevezett finnugor nyelvek szerkezetével és szókincsével áll rokonságban. Ez tökéletesen igaz. Csakhogy a finnugor nyelvészek ezen a rokonságon kívül más közeli rokonságot nem ismernek el. A rokonságot következő nyelvekre korlátozzák: 1. magyar, manysi (más néven vogul) hanti (ostiak) – együttesen ,ugor’ nyelvek, ezek lennének legközelebbi nyelvrokonaink; 2. udmurt (vótiak), komi (zürjén), erza és moksa (mordvin), mari (cseremisz), szame (lapp), szuomi (finn), esti (észt), karjalai együttesen a ,permi ág’ nyelvei és 3. egészen távoli rokon a szamojéd nyelv. E megállapításhoz ezt a következtetést fűzik: “… eszerint a magyart… a finnugor nyelvrendszer, a finnugor nyelvcsalád tagjának, finn-ugor nyelvnek kell tekinteni” (188m. 3).

A nem hivatalos iskolához tartozó nyelvészek azonban észrevették, hogy a magyar nyelv a török nyelvekkel is igen közeli rokonságban áll, sőt ezenkívül egyes ókori nyelvek is, mint például a mezopotámiai szumér, vele nagyon közeli – a finnugornál erősebb – rokonságban állnak. Ezért ,finnugor’ elnevezés nem kielégítő, nem találó és nem is tartható fenn jogosan. Továbbmenőleg, ha a magyar nyelv valóban ennyire régi, régibb mint a finnugor nyelv, akkor mégiscsak idioma primogenitum lehet, miből örököltek a finnugor népek, török népek és mások is! Vagyis helyesen nem ,finnugor’ nyelvekről kellene beszélnünk, hanem ,magyar’ nyelvekről, melyek eredeti formáját egyedül mi, mai magyarok tartottuk fenn, akik az ősi nevet is viseljük és a rokonnyelvek a mi nyelvünk leszármazói.

Ez már egészen más dolog s olyan mélyrehatóan különbözik a mai hivatalos felfogástól, hogy azt a finnugor nyelvészek egyelőre elutasítják. Mivel a finnugor nyelvészek a magyar nyelvet nem ősnyelvnek, hanem leszármazott nyelvnek tekintik és mivel szerintük a magyar nyelv beszélői “Európába csak a 9. század végén érkeztek, azért így okoskodnak a továbbiakban: ha a mi nyelvünkben valami közös az indogermán, török vagy más nyelvekkel, ez csak úgy magyarázható, hogy ezeket az elemeket e már régebben Európában lakó népek nyelvéből a magyar vette át. Ez a kölcsönzés a törökből, germánból, szlávból, latinból, irániból, a finnugor elmélet további fontos tartóoszlopa, szerves része és kiegészítő tétele, nélküle az egész teória nem tartható fenn. De mi fog történni ezzel a kölcsönzési elmélettel, ha kiderül, hogy magyarok Európában már Krisztus előtti évezredekben is laktak, tehát előbb, mint a megnevezett népek? Ez esetben a logika szabálya szerint az következik, hogy a kölcsönzés fordított irányban történt.

A magyar ősműveltség és őshaza finnugor elképzelésben.

A magyar ősműveltséget a finnugor nyelvészek a következő módon rajzolták meg. Ha a magyarok az őshazában még a közös ,finnugor’ nyelvet beszélték, egyszerűen meg kell keresni azokat a közös finnugor szavakat, amelyek a rokonnyelvekben ma is megtalálhatók és az így talált ősi közös szókincs fogja tükrözni a kérdéses műveltséget. A módszer kétségtelenül jó eredményre vezetne, ha a kiindulópont igaz volna, vagyis ha a rokonság csak az ugor és permi ágra korlátozódna és nem tartozna abba bele például a mezopotámiai szumér ág sem. Az az ősműveltség, amit ezen a módon találtak, egy egészen civilizálatlan népséget, minden magasabb kötelék nélkül élő embercsoportokat, szanaszét kóborló bandákat tüntet fel, amelyek termelő tevékenységet nem folytattak, nem ismerték a földművelést és nem volt állattenyésztésük sem, hanem csupán parazita életet éltek: halásztak, vadásztak és a természet önmagától nyújtott javait gyűjtögették, ahogy ők mondják “a vadság felső fokán éltek” (7m. 27 sk).

Ez a megállapítás annyira nem illik a későbbi láncszemekbe, hogy eredményükön maguk a finnugor nyelvészek is meglepődtek. Más céhbeliek a közös, vagyis finnugor alapszavak közé sorolják az ilyeneket is, mint Ház, Fal, Ágy, Kenyér, amelyek vitathatatlanul kultúrszavak, helyben lakást, mezőgazdálkodást és nem kóborlást tételeznek fel (188m. 7 sk). Ezért a vadságra vonatkozó megállapításukhoz ezt a kiegészítést fűzik: ,,A kutatás ezen a téren még közel sem mondta ki az utolsó szót” (7m. 32). Vajon mi lesz a finnugor elmélet utolsó szava, ha kiderül, hogy elődeink már a feltételezett finnugor ősnyelv előtt is magyarul beszéltek és nemcsak a ház szót, hanem a palotát is ismerték, öntöző csatornákat építettek, függő kertekben pihentek és ma is jól érthető magyar nyelven készítették írásos feljegyzéseiket?

A finnugor alapnyelvet beszélők közös társadalmából – így folytatódik elméletük – az ugor csoport (magyar, manysi, hanti) időszámításunk előtt 2500 vagy 2000 táján kivált és ezer vagy ezerötszáz évvel utóbb, vagy talán kétezer évvel utóbb (itt teljes a bizonytalanság), úgy Krisztus születése táján, a magyar ág megkezdte külön életét. Szerintük tehát “A magyar nyelv önálló, külön életéről csak attól az időtől kezdve beszélhetünk, amikor legközelebbi rokonaitól… is elvált” (118m. 39). Eszerint magyar nyelven írt szöveg legkorábban csak Kr. születése után volna lehetséges, de az időszámítást megelőző időkből nem.

A magyar őshaza földrajzi helyére és onnan a Duna-medencébe való vándorlásra szintén nyelvi mozzanatokból következtettek. A magyarok legkorábbi lakóhelye az a terület volt, ahol a rokonnépekkel még együtt éltek és a finnugor közös nyelvet beszélték. Meg kell tehát csak keresni a rokonnépek nyelvében a közös növény- és állatneveket s ahol azok ma találhatók, ott volt az őshaza. Ezt a helyet ilyen módon az erdők zónájában találták meg, az Ural hegység és a Bjelaja folyó között fekvő aránylag kis területen, s a megállapítást a nyelvészek általánosan elfogadták. Újabban azonban ezt a területet már nem őshaza néven emlegetik, hanem csak olyannak, ahol az alapnyelvet beszélők utoljára még együtt éltek (7m. 23). Mert hogy megelőzőleg hol laktak, nem tudni! “Ez idő szerint nem tudunk állást foglalni abban a kérdésben, hogy a szétvándorlásuk előtti hosszú évezredek alatt (Kr. e. 8000-Kr. e. 2000) a finnugor nyelvű népek mikor, hol fordultak meg és hogyan, milyen elemekből integrálódtak.” A finnugorok korábbi közös lakóhelyeit a legkülönbözőbb tájakon keresték, de “a tanítások túlnyomó többsége igazolatlan, igazolhatatlan feltevés, jámbor ötlet” (188m. 4)”

A nyelvészek által kijelölt őshaza, vagy az “utolsó közös finnugor lakóhely” földrajzi fekvését több meggondolás kétségessé teszi. A mai magyar nyelvben ugyanis éppen az erdős övezetre utaló finnugor alapszavak hiányoznak: a farkas, szarvas, medve, rénszarvas, cirbolyafenyő finnugor megfelelői. Sőt még a legfontosabb idevágó fogalmat, az ,erdő’ fogalmát fedő szó sem azonos a vonatkozó finnugor szóval (7m. 27). Ezenfelül az egész növényföldrajzi és állatföldrajzi elemzés csak akkor volna elfogadható, ha a szóban forgó növények és állatok két, három vagy négyezer évvel ezelőtt is ugyanazon a területen éltek volna, ahol ma találjuk őket. Ez azonban nem valószínű, mert időközben lényeges klímaváltozások történtek és azzal párhuzamosan a növények és állatok életsávja északra tolódott. Az őshaza földrajzi helye tehát a finnugor elmélet keretén belül is bizonytalan és a körülmények délebbre fekvő területre utalnak.

A feltételezett Ural- vidéki őshazából a Duna-medencébe való vándorlást a következő módon képzelik el. Az őshazából az ugor ág, tehát benne a jövendő magyarság is, Kr. e. 1000 táján, vagy talán Krisztus születése táján kivált és kelet felé indult. Átkelt az Ural- hegység másik oldalára, majd onnan is tovább ment Szibériába, a Tobol és Isim sík vidékére, vagy talán még ennél is messzebb, befelé Ázsiába. Ez újabb lakóhelyeiken ax iráni, tehát a Kaukázus és Kaspi alatti kultúrkör legészakibb kisugárzó övezetével lettek határosak és az iráni befolyás hatására addigi gyűjtögető életmódjukat elhagyták és áttértek a lovas és nomád életforma egy szerényebb formájára. Ezután következett a sorsdöntő esemény: “Kr. utáni 5. században kelet felől egy nyugati irányba előretörő török népvándorlás zúdul az akkor már lovas nomád magyarság nyugat-szibériai, Tobol- Isim vidéki szállásaira. A magyarság csatlakozik az új hazát kereső török népekhez s ettől kezdve csaknem ötszáz esztendeig, egészen a honfoglalásig, török szövetségben és szomszédságban él. Törökök között, szövetségükben vagy nyomásukra, – vonul az Uraltál a Kaukázushoz, onnan pedig Levédián és Etelközön keresztül a mai hazába” (118m. 6).
Ezt a Szibériából Kaukázushoz történt levonulást 250-300 török eredetűnek nyilvánított szó kölcsönvételéből következtetik úgy, hogy a kölcsönözést a feltételezett vándorútra helyezik. Az ekkor kölcsönvett szavak között említik mint a legfontosabbat népünk Hungár nevét is. Ez a név törökül “tíz nyíl”, de alatta tíz törzs volna értendő. A szó török alakja Onog- úr, de ezt a török nevet mégsem törökök ruházták volna a magyarokra, hanem a törökül egyáltalán nem beszélő szlávok (!?)~ Bármilyen furcsa ezt a megállapítást hallanunk, de így olvassuk a szakmunkákban (141m. 73) . E törökből kölcsönözött szavak nagy részéről azonban Vámbéry Ármin kimutatta, hogy olyan hangalakban szerepelnek a magyar nyelvben, amely azok eredetét sokkal régibb időkbe helyezi, mint a török nyelv kialakulása; vagyis Vámbéry szerint nem török szavak és nem is használhatók az útvonal igazolására. Sőt, maga az Onog- úr név sem török eredetű. A nyelvészeti érvek tehát semmi támpontot sem nyújtanak a feltételezett Szibériából Kaukázushoz történt levonulásra.

A levonulásra vonatkozólag egykorú írott szöveg sincs és arra sehol semmiféle utalást nem találtak. Az elmélet felállítói maguk mondják, hogy a levonulás, ha ilyen egyáltalán volt, “meg nem határozható útvonalon történt” (8m. 65); az útvonalra vonatkozólag, amelyen ez a népvándorlás lezajlott, nincs adatunk,” és “hogy a magyarság Nyugat-Szibériából történt elvándorlása után a Kaukázushoz vonult, s hogy a 800-as évek elejéig ott a marad, azt történeti feljegyzésekkel igazolni nem tudjuk” (118m. 71 sk). Ez az Ázsiából való levonulás tehát pontosan olyan légből kapott, mint a hunok hasonló ázsiai levonulása. Az elmélet mellett mégis kitartanak. Az átlagos olvasó, akinek nincs ideje a szakkönyveket végigböngészni, ezekről a nehézségekről nem sokat tud. A nagyközönségnek az őstörténeti kutatások végeredményét mint történetileg bebizonyított dolgot adják elő, határozott fogalmazásban, így összegezve:

,,A magyarság eredete szerint sem nem mongol, sem nem árja nép, hanem az Európa északkeletén kialakult finn- ugorságnak egyik életerős, friss hajtása. A magyarság önálló, külön életét Kr. előtt 1000 táján kezdi meg az Ural- hegység európai oldalán. Az első urálinak nevezett őshazában kb. ezerötszáz esztendőt tölt el. Itteni életének utolsó szakában átkerült az ezen a részen könnyen járható Urál- hegység keleti oldalára, ott elhagyva régebbi, erdőlakó, gyűjtögető életmódját, áttér a lovas- nomád életmódnak nyugat- szibériai szerényebb formájára” (118m. 5 sk).

Ezután következik az ismertetett levonulás. Miután őseinket a törökök megtanították a magasabb kultúrára és a lovas tudomány alkalmazására, egyetlen rohammal birtokba vették a Kárpátok medencéjét. Itt is török néptöredékeket találtak, de főleg nagy tömegű szlávságot, akikre rátelepedtek. Ezektől állítólag megint sokat kölcsönöztek, különösen a szlávoktól, akiktől a földművelés és a keresztény vallás szókincsét szinte teljesen átvették; a szlávoktól kölcsönvett szavak etimológiai szótára két vaskos kötetre terjed. De kölcsönöztünk nemcsak irániaktól, törököktől. szlávoktól, hanem minden más néptől is, akikkel csak érintkezésbe kerültünk, jelesül a németektől és a latinoktól. Hála ennek a nagy adósságnak, Szent István királyunk alatt végre felemelkedtünk az általános európai színvonalra. Idegenek, akik a finnugor nyelvészek megállapításait elolvasták, azok alapján a magyarokat Európába betolakodott barbár népnek tartják és így szólnak róluk: “Ami a magyar népet illeti, az sok szláv, német, latin kölcsönszavat csatolt azokhoz a kölcsönszavakhoz, amelyeket megelőzőleg a törökből merített, úgyhogy szótárának jelentős része idegen” (133m.).

Hogy miként egyeztethető össze ezzel az óriási mértékű kölcsönzéssel az a másik közismert nyelvészeti megállapítás, amely szerint szókincsünket feltűnő nagy terjedelemben használó három nagy költőnk, Tompa Mihály, Arany János és Petőfi Sándor több mint 90 százalékban ősi finnugor (!) szavakat használ, – nehéz felfogni.

A finnugor őstörténeti felfogás ma már otthon is elszigetelődött és a rokontudományok, elsősorban a régészet, kezdik ostromolni. Hazai régészeink korábban nagy készséget mutattak arra, hogy a finnugor nyelvészek által kidolgozott magyar őstörténetet alátámasszák.

László Gyula azonban, aki az idevágó munkásságot újabban bámulatos részletességgel és nagy irodalmi körültekintéssel újra összefoglalta, kénytelen volt vizsgálatát nemleges válasszal lezárni (117m. 5). Szerinte a régészet nem igazolja a finnugor alapozású őstörténeti elméletet. László Gyula tapintatosan így szól:

“Mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy e leletekkel egyelőre nem tudjuk még nyomról-nyomra követni azt az utat, amelyet a magyar nép a nyelvtudomány és történelemkutatás eredményei szerint nyugat-szibériai őshazájából mai hazánkig megtett. Azok a leletek, amelyeket már kétségtelenül a honfoglaló magyarságtól származtathatunk, nem vezetnek minket messzebb a 9. századnál, területileg pedig Lebedián túl” (118m. 194).

Ami pedig a Kunda-Sigir műveltséget illeti, amelynek elterjedése nagyjából fedi a finnugor népek későbbi szálláshelyeit, László Gyula arra a meglepő eredményre jut, hogy ez a műveltség eredetileg délről, Dél- Uralból felfelé, Közép- Uralba, s onnan kettéágazva a Baltikum felé és Kelet-Szibériába terjedt, tehát éppen ellenkező irányban, mint amerre őseink a feltételezés szerint mentek volna (117m. 81, 98 sk). A régészeti anyag etnográfiai elemzéséből pedig az a benyomás szűrhető le, hogy a magyarság úgynevezett törökös vezetőrétege mégsem egészen törökös jellegű (117m. 19). Nemde furcsa ezek után a finnugor nyelvészektől azt olvasni, hogy “a régészeti kutatások eddigi eredményei nemcsak, hogy nem ellenkeznek a nyelvészeti paleontológia megállapításaival, hanem határozottan megerősítik azokat” (188m. 10).

De nemcsak a régészet nem támogatja a finnugor alapú őshaza és vándorlás elméletét, hanem a magyar mitológiai kutatás sem, amennyiben ilyen van. Ennek a tudománynak emlékei nem Szibériára utalnak, hanem kifejezetten a Régi Keletre: Irán, Mezopotámia, Egyiptom, Szíria és Kisázsia területére és a régi napvallás emlékeit tükrözik. Amit a sámánkodásra vonatkozólag Diószegi Vilmos Szibériában talált, csak halvány fénye annak a hatalmas vallási komplexumnak; ami az ókorban teljes pompájában virágzott a Régi Keleten s amiről Magyarországon is sokkal bővebb anyaggal rendelkezünk. A szibériai eredmény olyan sovány, hogy a sámánkodás kiinduló pontjának Szibéria nem tekinthető. Téves a sámánkodást északi hisztériának nevezni és a hideggel magyarázni annak eredetét, mintegy ezzel Szibériához kötve a jelenséget, ha ez a foglalkozás a meleg éghajlat alatt a Régi Keleten is megvolt.

Nem támogatja a finnugor elméletet a középkori magyar történeti irodalom sem, a geszták és krónikák, amelyek szerint az őshaza nem Ural- Szibériában, hanem a Régi Keleten volt.

Éppen ezért a finnugor tudósok a geszták és krónikák híradásait tévesnek jelentik ki és elutasítják: “A magyar irodalom egyhangúan elutasítja a krónikákban hagyományozott magyar őseredetet” (82m. 11). Különösen Kézai Simon mester 1282-1285 táján készült gesztáját és leszármazóit mellőzik, amelyek a magyarok őshazáját Babilon táján, a Vörös-tenger partvidékén és Memfisz körül emlegetik és a hunokat a magyarokkal azonos nyelvű népnek tartják. Kézai váltig ismétli, hogy a hunok magyarok (Huni sive Hungari), hogy a magyarok egyik ága már jóval Árpád előtt beköltözött a Duna- medencébe és ott országot alkotott, Attila pedig a legnagyobb magyar király volt, továbbá hogy Árpáddal tulajdonképpen a hun-magyarok kiköltözött része jött vissza. Az Anonymus-csoporthoz tartozó elbeszélő források is szólnak hun-magyar testvériségről, de azt – Árpád dicsőségét kívánva megírni nem részletezik, csupán annyit mondanak, hogy Árpád Attila nemzetségéből származott. Anonymust, aki 1196-1203 táján készítette gesztáját, szembeállítják Kézaival és céljuk érdekében félremagyarázzák. Azt az útvonalat, amelyen Anonymus Árpádékat vezeti, kelet felé megnyújtják ‘ s vele próbálják igazolni az ural- szibériai őshazát. Pedig Anonymus mindig csak a kaukázusi őshazáról, a Don-Volga közti Szcítiáról beszél, és egyetlen szóval sem említi, hogy a magyarok valaha is az Uralban, vagy pláne azon is túl, Szibériában laktak volna.

E helyütt nem foglalkozunk azoknak a nyelvészeknek eredményeivel, akik nem a finnugor iskolához tartoznak. Csak éppen megemlítjük, hogy az ő újabb kutatásaik romhalmazzá döntik a finnugor elmélet minden tartóoszlopát és súlyos szemrehányást tartalmaznak a finnugor szakértők erőszakoskodásaival szemben, akik a magyarság őstörténetét kiárusították, legdrágább kincsünket, a magyar nyelvet szétosztogatták boldognak és boldogtalannak. A finnugor elmélet tanárai és tudósai ezeket az észrevételeket és az újabb munkákat komolyan szóra sem érdemesítik és mérhetetlen gőggel és gúnnyal lesodorják íróasztalukról. A finnugor szakemberek szerint ezek az alkalmatlankodó kutatók ,,romantikus lelkű megszállottak”, akik azzal áltatják magukat és másokat, hogy a magyar a világ legősibb nyelve és hogy ősapáink Ádám-Éváig visszamenőleg ezen a nyelven beszéltek, szerintük ez “nevetséges álláspont”, úgyszintén nevetséges “a valamivel tudományosabb álarcot öltő, de egyértelműen nacionalista-soviniszta turáni gondolat” is. Amit az új megoldást keresgélők írnak, a finnugor ideológusok szerint csak zavaros, naiv, reakciós és “fasiszta” dolog (86m. 143) !

A finnugor tudósok elszigeteltségükben elvesztették idegeik feletti uralmukat és utolsó érvként politikai befolyásukat veszik igénybe, hogy ellenfeleiket elhallgatásra bírják. Aki erről bővebb felvilágosítást óhajt, nézze meg az “Őstörténeti csodabogarak” címet viselő előadásukat (118m. 276 sk).

A hazai magyar őstörténet hivatalos elméletének gyenge pontjait, ellentmondásait, mellőzéseit és teljes elszigeteltségét szándékosan emeltük ki. Ezzel érzékeltetni kívántuk, hogy a magyar őstörténet finnugor formája, akárcsak a hun történet, távolról sincs tudományosan megalapozva és hogy a forgalomban levő elképzelések légüres térben lebegnek. Ha tehát a következő fejezetekben forrásaink alapján a finnugor tanítással ellenkező felfogást fejtegetünk, azt nagyon is időszerűnek és szükségesnek kell tekintenünk.

“Az őshaza fogalom a nemzetközi irodalomban is elég bizonytalan. Akik a szót öntudatosan használják, vele általában azt a területet jelölik, amelyen a nép nemzetté alakulása lejátszódik, vagyis a törzseket először foglalták keretbe és a neolitikus kultúra felvétele után a helyhez kötöttség bekövetkezett. Ezt a folyamatot rendszeres írásbeli tevékenység szokta kísérni. Az őshaza előtt kinyomozható lakóhely a “szülőhaza”

BESZÉLHETÜNK-E HUN-MAGYAR TESTVÉRISÉGRŐL?

A hun történet és a magyar őstörténet finnugor fogalmazásának felvázolása azért is szükséges volt, hogy megértsük, miért utasítják el a szóban forgó magyar tudósok a hun-magyar testvériség gondolatát olyan mereven. Ha tudniillik úgy találták, hogy 1. a hunok őshazája Belső ázsióban, a kínai Nagy Fal előterében volt, a magyaroké pedig az Ural vidéken, 2. ha a hunok törökül beszéltek, a magyarok pedig magyarul, 3. ha a hunok a mongol fajhoz tartoztak, a magyarok pedig a finnugor fajhoz, 4. ha a hun nép már teljesen elpusztult, amikor a magyarok a kaukázusi térségben megjelentek, – akkor kénytelenek azt mondani, hogy a hun-magyar testvériség a mesék világába tartozik (83m. 2). A krónikák magyar-hun viszonyra vonatkozó híradásait legújabban átvizsgáló tudósok például ebben összegezik álláspontjukat: “Valószínűnek kell tartanunk, hogy a külföldi (és magyarországi) hun-magyar kapcsolat hite általában ténybeli alap nélkül, tudós kitalálás következtében keletkezett” (146m. 265) és “a magyarságnak semmi köze sincs a hunokhoz s a magyar-hun rokonság gondolata tudós kitalálás”, amit “tudományosan nem lehet bizonyítani” (146m. 8).

Tovább is mennek és tilalmazni akarják, hogy a hun-magyar testvériség kérdését egyáltalában feszegessék. Az ilyesmi szerintük “politikailag irreális rajongásra, álmodozásra ad alkalmat, el kell tehát vetni már csak azért is, nehogy ellenségeinknek okot szolgáltassunk, hogy ázsiai barbároknak bélyegezzenek bennünket” (146m. 8). A hunoknak az angolszász és latin világban igen rossz emlékük maradt fenn, “ezért jól teszi a hazája hírnevét féltő magyar, ha nyugati ember előtt nem dicsekszik Attila ősapjával és a hun-magyar atyafisággal, meg szoborba öntött Attila-kultuszunkkal” (146m. 166).

Íme tehát azok, akik magyar szótárt kiárusították; történelmünk legfényesebb lapjait kitépték olvasókönyveinkből, most nemzeti leckét akarnak adni és az idevágó tudományos erőfeszítéseket “pogánykodásnak” nevezik (146m. 215).

Úgy látszik azonban, csak a finnugor elmélet magyar híveinek vannak gátlásaik Attila örökségével kapcsolatban. Germán történészek és nyelvészek minden hun- szidalmuk ellenére boldogan veszik ki a hun örökségből mindazt, amit maguk számára értékesíteni tudnak, kezdve a Nibelungenliedtől és mondáktól. Ugyanígy a skandinávok és a szlávok sem tartják különösképpen szégyellni való dolognak rámutatni arra, hogy ők a harcos hun nép tekintélyes részét fajtájukba felszívták és még azt is megkockáztatják, hogy a hunok nyelve éppen szláv lehetett. A barbár jelzőtől is csak mi félünk, de nem a germánok, akik a vandálokat éppúgy számontartják atyafiságuk között, mint a franciák a kelta barbárokat.

A franciák szerint mai nyelvük nem egyéb, mint a kelták által kerékbetört latin. Az olaszok is büszkék etruszk összetevőjükre, bármennyire erkölcsteleneknek bélyegezték. is azokat a latinok, és a britek, írek sem rejtik véka alá trójai eleiket. Egyszóval. Nyugat-Európának éppúgy megvannak az ókori világhoz kapcsolódó népi és kulturális mozzanatai, mint minekünk. Így a logikusan gondolkodó ember valami rejtett hátsó gondolat feltételezése nélkül nehezen érti meg, mért éppen nekünk kellene szégyenkeznünk, hogy a “világ urához” (imperator mundi) több kapcsolatunk van, mint nekik?

Miféle pogánykodás és miféle bűn vagy szégyen lenne, ha kiderülne Attiláról, hogy a latinon kívül történetesen magyarul beszélt, sőt az volt az anyanyelve? Van valami igazság abban, amit Gárdonyi Géza jó megérzéssel úgy fogalmazott meg, hogy a finnugor szakértők működése Magyarországon valóságos szellemi tatárjárás volt.

A HUNOK NYELVEMLÉKEI

MILYEN NYELVEN BESZÉLTEK A HUNOK?

A hunok nyelve nem lehetett török nyelv. Az a megállapítás, hogy a hunok vezetőrétege, sőt maga a hun nép is török lett volna, két érvre épül fel. Az egyik az a feltételezés, hogy a hunok Belső-Ázsiából jöttek Európába, olyan tájról, ahol akkor török nyelvet beszéltek. Ha a hunok a 10. században éltek volna, megkockáztatható lenne a török nyelvek nagy elterjedtségére hivatkozni, de a hunok idejében, az 5. században és még korábban erről beszélni téves dolog. Az iráni eredetű népek akkor még mélyen benyomultak Ázsia füves pusztáira és a folyók, tavak mentén a Csendes Óceánig ők uralták a kontinenst, mint a szkíták és leszármazóik is. Az irániak nagymérvű eltörökösödése és így a török nyelv térfoglalása későbbi esemény.

A hunok idejében tehát Belső-Ázsiában inkább az iráni nyelv csengéséről beszélhetnénk, ha ugyan az európai hunok ázsiai eredetét egyáltalán komolyan vesszük. A másik érv, amit a hunok török nyelvűsége mellett felhoznak, nem a környezetből levont következtetés, hanem direkt érv: Attila családjában használt négy vagy öt személynévnek török az etimológiája, vagy helyesebben törökös a hangzása. Ezeket a törökös hangzású hun személyneveket azonban nem hun szövegekből veszik, hanem idegen ajkú emberek idegen írásrendszerrel készített feljegyzéseiből. ahol a nevek szükségszerűen torzított formában maradtak fenn, – jegyzik meg a török származtatás bírálói. Példaképül hivatkoznak itt Attila hites feleségének Aryk Kan nevére, ami törökül ,tiszta fejedelem’ jelentésű. Ezt a nevet Priskos kéziratainak másolataiból betűzték így ki. S miután török jellegét és török értelmét ,határozottan’ megállapították, előkerült az eredeti Priskos-kézirat, ahol a név nem Aryk Kan, hanem Ereka, Réka alakban szerepel. Ez pedig nemcsak nem teszi a török magyarázatot lehetővé, hanem “még az is kizártnak mondható, hogy ez a név török származású lett volna” (141m. 58 sk).

A nyelvészet alapvető szabálya szerint “hangtörténeti ismeretek nélkül sikeresen nem egyeztethetünk egymással rokon nyelvi szavakat” (86m. 15). Noha ez az aranyszabály régóta köztudomású, a török elmélet hívei mégis elmulasztották a szóban forgó néhány személynév hangtörténeti megvizsgálását, úgyhogy következtetéseiket pusztán a nevek törökös csengésére alapították. Emlékeztetnek a bírálók a török nyelv már félszázada ismert jellemző vonására, hogy a török egyes mássalhangzókat nem képes kiejteni, Így a szókezdő L, R, N és sokszor a P hangot sem (178m. 20 sk), viszont ezek a hangok a hun nyelv emlékanyagában előfordulnak. A hunok idejében a törökben a Z hang is ismeretlen volt. Eszerint Attila egyik fiának a Priskos- kéziratban olvasható Deggezik nevét sem lehet török eredetűnek mondani. Végül kiderült az is, hogy az Attila, Ellák, Bléda és Mundiuchus név a török által kiejthetetlen hangcsoportokat tartalmaz. Vagyis mindazokról a nevekről, amelyekkel régebben a hunok törökségét bizonyítgatták, rendre kiderült, hogy a törökből nem magyarázhatók, “sőt e nevek annyira nem törökös jellegűek, hogy azokat török nyelven beszélő emberek az 5. században a bizánci forrásokban ránk maradt alakban kiejteni is képtelenek lettek volna” (141m. 62 sk). Eszerint “a hunok nyelvének török voltáról nem beszélhetünk, hanem még az is valószínűtlen, hogy a hunokra vonatkozólag török összetevő megléte egyáltalán feltételezhető volna” (141m. 63; 121).

De hogyan is volna fenntartható a nézet, hogy a hunok vezetőrétege, népe s birodalma török vagy török jellegű, amikor ugyanazok a szerzők, akik ezt állítják, más helyen azt írják, hagy “a török elem Attila birodalmában valósággal eltűnt a rengeteg indoeurópai, főleg iráni nép hatalmas tömege alatt” (146m. 29). Ne áltassuk magunkat: a hunok nyelve nem lehetett török.

A hunok nyelve valószínűleg magyar volt. – Az eddig ismert hun nyelvemlékek nem elegendők arra, hogy azok alapján minden kétséget kizárólag megállapítható volna a hunok nyelve. A ránk maradt feljegyzések és tények összevetése alapján mégis több valószínűséggel állítható, hogy a hunok magyar nyelven beszéltek, mintsem törökül. Ezt már azok a nyelvészek is feltételezték, akik nem fogadták el a hunok belső-ázsiai eredetét, hanem a Kaukázusból léptették őket a történelem színpadára. ők a hunok nyelvét a Kaukázusban dívott nyelvekkel hozták kapcsolatba, ahol a magyar és magyarral rokon nyelvet beszélő népek nagy sokasága élt. Így tett pl. Vivien de Saint Martin és Neumann is, akik a hunok nyelvét finnugor nyelvnek tartották (146m. 27). Ez a nézet magában is elegendő arra, hogy a lehetőséget mérlegeljük.

Mit tudunk ehhez hozzátenni?

Mindenekelőtt azt, hogy a középkori nem-magyar elbeszélő forrásokban a hunok beszédét “oroszlánok bőgésének” nevezik (146m. 64, 147, 178). Ha tehát a hunok eredetét a Kaukázus vidékén meg Iránban keressük, szóval a Régi Kelet területén, akkor az idézett kifejezés sokat mond. A Régi Keleten ugyanis az oroszlán közismert neve Magara volt. Ha tehát a hunok ,magara’ nyelven beszéltek, ez nyilván a magyar kellett legyen. Fontos érv az is, hogy a hazai elbeszélő források a hunokat és magyarokat kifejezetten egy és ugyanazon népnek mondják és ez a nézet az egész középkoron át uralkodó nézet volt. Ha tehát a két néven szereplő nép egy és ugyanaz, akkor nyelvüknek is azonosnak kell lennie, vagyis a hunok nyelve is magyar volt.

Van azonban egy másik, szinte tárgyi bizonyíték erejével felérő történelmi tény is. Minden magyar krónika, tartozzék Kézai vagy Anonymus követői közé, határozottan állítja, hogy a székelyek Attila király népe voltak, “a hunok maradványai” (Hunorom residui), akik a birodalom összeomlása után helyben maradtak és megvárták, amíg a többi hunok Árpád vezérlete alatt ” újra visszatértek Pannóniába.” A székelyek a. visszatérők elé lovagoltak egészen a Ruténföld határáig, velük egyesülten és mindenben együttműködtek az ország újra egyesítése, egy politikai főhatóság alá helyezése érdekében. A források a magyar-székely megbeszélések során tolmácsokról sohasem tesznek említést. Ha tehát a székelyek magyar nyelvűek (semmi nyom sincs arra, hogy valaha is más nyelven beszéltek volna) és ők a hun nép maradványai, logikai kényszerűséggel következik, hogy a hunok maguk is magyarok voltak.

A hunok magyar nyelvűségének további bizonyítéka a rovásírás. Ezt az írást a ránk maradt 16.-18. századi feljegyzések egyöntetűen “hun azaz székely írásnak,” “hun azaz székely betűknek,” a “hun nyelv ábécéjének” nevezik és az ilyesfajta jelekkel írt szövegek mindig magyar nyelvűek Sajnos, Sebestyén Gyula, aki a hun-székely rovásírás emlékeit összegyűjtötte és közzétette, nem talált hun korszakból származó magyar nyelvű rovásszöveget, ami a vitát eldöntötte volna. De ilyent ő nem is keresett, mert a korabeli tudományos légkörben erre semmiféle ösztönzést nem kapott, de annál több elriasztást. Még ma is azt hirdetik a nyelvészek Itthon, hogy ilyen okmányok után kárba veszett fáradozás kutatni, mert “az írott történeti adatokból éppúgy nem várhatjuk, akárcsak honfoglaláskori leleteinkből, hogy őstörténetünk messze évezredeibe vezessenek bennünket” (117m. 25).

Ami pedig a hunokat közelebbről illeti, ott igazán hiába kereskednénk írások után, hiszen azok analfabéta barbárok voltak és Attilát meg Blédát Ravenna látta el irodai teendőkben jártas írnokokkal (146m. 127). De akármilyen magas fal is zár el bennünket pillanatnyilag a hunok írásától, meg kell kísérelnünk, hogy azon átjussunk, mert csak nem a levegőből vették a középkoriak és későbbiek azt az állítást, hogy a rovásírás betűi hun betűk, az írás hun írás, de mégis magyar nyelvű.

MIT TUDUNK A HUN VAGY SZÉKELY ÍRASMÓDRÓL?

Az effajta írásban a beszéd hangjait jelölő betűk merőlegesen, ferdén, vagy ívalakban húzott vonalakból tevődnek össze. Az írásjeleket késsel metszették vagy rótták rendszerint fadarabokra: lapocskákra vagy botokra. Kör alakú jeleket lehetőleg nem használtak, mert ilyen esetben a fa rostjai kihulltak és a betűk olvashatatlanná váltak. Hasonló okból nem írtak fára szál irányában. Az alkalmazott írásjelek korlátolt számára való tekintettel a rovásjelek nagy konzervativizmust mutatnak: mindig ugyanazokat a betűtípusokat látjuk forgalomban, legfeljebb a nekik tulajdonított hangérték változott íróiskolák szerint (ld. az 1. sz. táblát).

Az íráshoz használt anyagot, a fát, mindenütt megtalálták és az írást gyorsan elkészíthették. De ha idő bőven állt rendelkezésre, akkor az ünnepélyesebb dolgokat, mint istenre vagy királyra vonatkozó feljegyzéseket nem fába, hanem kőbe vésték, vagy aranyba kaparták bele, esetleg apró pontokat ütve a fémbe és így jelölve a betűk alakját. Olyan rovást is ismerünk, amelynek hordozóanyaga az eredetileg nedves agyag s abba íróvesszővel nyomkodták bele az írásjeleket. Utána kiégették és így kőkemény, időtálló örökös okmányra tettek szert. Nincs adatunk arra, hogy Magyarországon ilyen agyagba nyomott és cseréppé égetett rovást is készítettek volna a hunok; ez a típus inkább Iránban divatozott. A rovást betűinek mértani alakja miatt a nem magyar tudósok mértani vagy geometrikus írásnak nevezik. A magyar nyelv megtartotta az egykorúak által használt nevet, és a rovást ma is rovásnak, metszésnek, vésett írásnak vagy kaparásnak nevezi.

A rovásírás nemcsak a Duna-medencében volt használatos. A hun korszakot jóval megelőzőleg, az időszámítást megelőző évezredekben is használatban volt az ókori világ több területén. Emlékei ránk maradtak a Vörös-tenger nyugati partvidékén és Dél-Arábiában éppen úgy, mint Iránban és a Fekete-tenger felett a Magyarország felé vezető egész útvonalon. Hasonlóképpen megmaradtak emlékei a másik útvonal mentén is: Egyiptomban, a Földközi-tenger keleti partvidékén (Szíriában, Föníciában, Kánaánban), Kréta és Ciprus szigetén, a Balkánon és ezen a módon írtak az Appenin- félszigeten (Itália) megtelepedett etruszkok (hetruri) is, mint 2. sz. táblánkon bemutatjuk. A rovásírás tehát igen régi módja a gondolatközlésnek és őshazája nem Nagy- Ázsia, hanem a Régi Kelet. 3

A rovást Magyarországon az Árpád-korban széltében használták, sőt még a 16.-17. században is, főleg a vidéki közigazgatásban. Erre rengeteg okleveles bizonyíték áll rendelkezésünkre, valamint az a körülmény, hogy a legfontosabb állami adót a beszedés módjáról “rovásadónak” nevezték és a befizetésekről szóló nyugtákat rovással állították ld. (5m). Amidőn adóról beszélünk, ma is a ,kirovás’ szót használjuk. A rovás magyarországi használatára fényt vetnek azok a világviszonylatban is egészen páratlanul álló 16. és 17. századi latin nyelven írt tanulmányok, főleg Telegdi János Rudimentas c. munkája, amelyek a rovás elveit tudományos pontossággal összefoglalják. Tulajdonképpen ezek a magyar szerzőktől való tanulmányok segítenek bennünket abban, hogy a Régi Kelet összes mássalhangzós írását megértsük. A rovás magyarországi szerepét bizonyítják végül azok az írásos emlékek, amelyek korunkra maradtak. Sok nincs belőlük, mert az enyészetnek erősen kitett faanyag egy két évtized alatt elkorhadt és vele együtt elpusztult a megszámlálhatatlan mennyiségű magyar történeti okmány. A magyar rovásgyakorlat fennmaradt emlékei nem is fadarabokra írt szövegek, hanem kőbe vésett, falra festett vagy papirosra tintával írt szövegek.

3) A Vörös-tenger vidékén használt jelek hangértékét táblázatosan közli 52m. I. 114, 115. A Földközi-tenger mentén használt jeleket megtaláljuk egyebek között 2m. 191 sk. Az etruszk jelek kulcsát adja 150m. 259. A krétai és ciprusi jeleket tárgyalja a 29m. egész kötete. A magyar rovás jeleket a rokon jelekkel együtt megtaláljuk 162m. 157 és egyéb oldalain, valamint 44 m. dolgozatában. Az egyiptomi rovásírás predinasztikus emlékei közül mintegy ötven darabot látunk 59m. 202. A mai ábécé kialakulását a rovásból bemutatja az “Evolution of the alphabet A to Z.” című tanulmány (Westvaco Inspirtion 215.2sz. USA)

A hunoktól ránk maradt rovásos emlékek viszont mind aranyba vésett feljegyzések és nagyrészt az uralkodócsalád történetére vonatkoznak, mint alább bemutatjuk. A rovást tehát éppen olyan joggal nevezzük magyar írásnak, mint a hun vagy székely írásnak.

A rovás a képzőket és ragokat használó, úgynevezett ragozott vagy szintétikus nyelvek szerkezetéhez igazított írás, nem pedig analitikus nyelvekhez. Rövidítései tehát más nyelvekre nem alkalmazhatók. Ezért ha valamely nem ragozó nyelv kölcsönveszi, csak a hangok jeleit tudja felhasználni, de nem a rövidítéseket. Az ilyen átvett írás, mint aminő a germán rúna is, rendszerint elszegényedett rovás, halvány fénye a ragozott nyelvek által használt szellemes formának. Ez a körülmény egyúttal felhívja figyelmünket arra, milyen nép találhatta fel a gondolatközlés emez eszközét, amiből mai ábécés írásjeleink megszülettek. Úgyszintén megmagyarázza, miért éppen a rovással írt keleti szövegek előtt állnak a magyarul nem beszélő tudósok teljesen tehetetlenül és mért hevernek a múzeumokban az ilyen módon készített okmányok mind a mai napig olvasatlanul. A magyar tudósok számára ezen a téren óriási kutatóterületet tart fenn az idő.

Akármilyen gyakorlatában nézzük a rovást: szkíta, hun, székely, magyar, iráni, vörös-tengeri, föníciai, krétai vagy etruszk alakjában, az mindig a következő elveket alkalmazza.

1. Az írás csak a mássalhangzókat jelöli következetesen; a magánhangzókat nem. Utóbbiakat, akárcsak a magasabb fokú gyorsírásban, teljesen mellőzni lehet. E jellemvonása miatt az írást tudományos körökben mássalhangzós vagy konszonantális írásrendszernek is nevezik. A kiolvasáshoz szükséges magánhangzókat az olvasónak kell pótolnia, beleolvasnia a szövegbe, miként a gyorsíró is teszi. A Barabás és Aladár neveket tehát így írták: B-R-B-S és L-D-R (a kötő jeleket mi tettük a betűk közé). A szavakat a mai ábécé betűivel úgy írjuk át, hogy az eredetiben kiírt hangokat nagy betűkkel, a pótolt hangokat kis betűkkel adjuk, tagolva az összetartozó írásjelek szerint, így: Ba-Ra-Bá-S és aL-aD-áR, szükség esetén mai helyesírással megismételve: Barabás, Aladár. A pótolandó magánhangzók beillesztése annak számára, aki ismeri a szöveg nyelvét és tisztában van az írás szabályaival, egyszerű dolog és segíti abban nyelvérzéke. A hangok beillesztése a nyelv törvényei szerint történik, ahogyan a hangrend és hangilleszkedés megköveteli. Ebből egyúttal világos, hogy aki nem tud magyarul, rovással írt szöveget sohasem tudhat pontosan elolvasni, még kevésbé ábécére úgy átírni, amint kell.

2. Mivel a magánhangzók elhagyása a helyes olvasást néha kétségessé teszi, idők folyamán kialakult az a szokás, hogy a szövegben a kritikus helyeken egy-egy magánhangzót is jelöltek. Eleinte csak az A hangra volt jel s ez szolgált bármilyen magánhangzó jelölésére, értéke tulajdonképpen csak ennyi volt: itt e magánhangzót kell beolvasni. Később külön jele lett az E meg az O hangnak is. Ennél több kiírt magánhangzó nem szokott előfordulni. Így az O mindvégig jelenthetett o, ó, ö, ő; E e, é, i, ü hangot. A magánhangzók mindegyike csak a modern ábécé hatása alatt kapott külön jelet, amikor a rovásírás tulajdonképp már kiment a divatból. Mivel magánhangzók nem szerepelnek az írásban; minden mássalhangzó voltaképpen szótagot ír. Ez azt jelenti, hogy a mássalhangzót egy eléje vagy utána tett magánhangzóval olvashatjuk, ha a szöveg így kívánja. Az R jel tehát írhatja az aR, áR, eR, éR, iR, oR, óR, uR, üR szótagot, vagy a Ra, Re, Ri, Ro, Ró, Ru hangcsoportot. Hogy adott esetben az írásjelet melyik hangértékével kell olvasni, a szöveg többi része dönti el. Ezért a rovott szövegek helyes olvasásának egyik legbiztosabb ismérve az, ha a szöveg értelmes eredményt ad. A rovást ebből a szempontból nézve, szótagírásnak is nevezik.

A rovásírás 3. felépítési elve szerint mindig fonetikus és nem etimológikus. Vagyis úgy írták a szavakat, amint azokat kiejtették, méghozzá vidékies, olyan dunántúli árnyalatban. Mássalhangzó torlódás és orrhang esetén az első mássalhangzót rendszerint kihagyták, mintha pl. ,elment’ és ,zöld’ helyett azt írnánk ,emet’ és ,ződ’, vagy méginkább E-M-T és Z-D. Az ilyen kihagyásokat szaknyelven hangugratásnak mondjuk. Nagyon fontos tudnivaló dolog 4., hogy a rovásban az egymásután következő jeleket, főleg tehát mássalhangzókat, nem mindig írták ki külön-külön a maguk saját teljes jelével, hanem egybeolvasztották a szomszédos jellel, szaknyelven szólva összerótták. Néha három mássalhangzót is találunk egybeolvasztva, ami a közbeillő magánhangzókkal teljes szót is írhat. Nem hiába mondották a rovás 16. és 17. századi mesterei, hogy ők kevés jellel sokat tudnak mondani. Az összerovás azonban nem akárhogyan történt, hanem meghatározott szabályok szerint. Ha pl. két írásjel közül az első merőleges vonallal fejeződött be és a következő merőleges vonallal kezdődött, két merőleges helyett csak egyet rajzoltak meg, amit közösnek tekintettek és erre a közös szárra kapcsolták az írásjelek járulékos részeit. Olyanféleképpen, mintha a mai M és B betűnket közös szárral írnánk, monogramszerűen. Különösen az S, R és T rovásbeli jele alkalmas a szomszédokkal való összerovásra. Az ilyen összeházasítás a jó rovás egyik ismertetőjele, de a mai olvasó számára egyúttal a jó nehéz feladatot is jelenti.

Mindezekhez hozzá kell tennünk a rovás 5. jellemző vonását: ebben az írásban az egyes szavak nincsenek egymástól térközzel elválasztva, sem a mondatok nincsenek írásjelekkel (vessző, pont) tagolva. Itt mindent egyfolytában írtak, legfeljebb díszítés céljából tagolták a szöveget. Ebből sok nehézség és félreértés keletkezhet az olvasásban. A ,jólegyél’ hangcsoportot például olvashatjuk ,jól egyél’ és ,jó legyél’ kifejezésnek egyaránt. Ha nincs további szövegrész vagy más támpont, nem is tudjuk megmondani, melyik az igazi olvasás. A írásjelek szavakba tagolását elősegíti az a szokás, hogy bizonyos írásjeleket általában csak a szavak végén alkalmaztak, de ugyanazt a hangot a szavak belsejében más jellel írták. Van például szóvégi K és van szóeleji és szóközi K. De ebben sincs általánosan és szigorúan követett szabály. Végeredményben tehát a szavakat próbálgatással kell megállapítanunk. Ebben segítségünkre van a magyar nyelv szerkezete.

Tudjuk, hogy a tárgyeset ragja a T, a többesszámé a K. Tehát ahol ilyent látunk, feltehetjük, hogy egy-egy szó végződésével állunk szemben. S ha már egy szót kifogtunk, a továbbiak megállapítása a logikai vonalon megtehető. De a helyes megoldás döntő ismérve, hangsúlyozzuk, az, ha a szöveg olvasása összefüggő, értelmes egészet eredményez. Végül 6., az írás iránya is eltér a mai balról jobb felé tartó szokástól. Rovásszövegeket általában jobbról balra írták s így is kell azokat olvasnunk, jobbról bal falé. De ez sem állandóan betartott szabály mert van balról jobbra tartó rovásszöveg is. Ez utóbbi esetben azonban az írásjelek tükörképét szerkesztették meg. Ezért minden rovásszöveg olvasásakor első dolog eldönteni, milyen irányban kell a szöveget olvasni. Erre nézve az írásjelek állása a biztos kalauz. A rovás hajdan nagy tudomány volt. Mi itt csak főbb elveit jeleztük, de aki annak minden csínját- bínját meg akarja ismerni, legjobban teszi, ha Telegdi Rudimentáját olvassa el, Sebestyén Gyula és Csallány Dezső szakavatott fejtegetéseivel együtt és maga is olvas eredeti rovásszövegeket. A világirodalomban minderről nem sokat tudnak s így nem csoda, ha nem képesek ilyen geometrikus szövegeket olvasni.

Amidőn bemutatjuk a hun időkből eredő és rovásjelekkel magyarul írt szövegeket, vagy az 5. századnál is régibb, időszámításunkat megelőző évezredekből származó magyar szövegeket, meglepetéssel fogjuk észlelni, hogy azok fonetikus kiejtéssel, de mégis milyen feltűnő jó magyarsággal szólnak hozzánk. Első pillanatra mindez érthetetlennek látszik, hiszen az eddig ismert legrégibb magyar nyelvtöredékben, az 1055-ös tihanyi alapító oklevélben előforduló magyar kifejezések olyan formában vannak megörökítve, amiből nyelvészeink a magyar nyelv kezdetlegességét állapították meg. Szerintük abban az időben a ragok még nem kapcsolódtak a szavak tövéhez és a szavak végén még ott szerepelt a röviddel utóbb elhagyott befejező magánhangzó, mint ez a FEHERU UARU REA MENEH HODU UTU REA kifejezésben is látható, ami a Fehérvárra menő hadi útra. lenne mai írással. A nyelvészeknek a tihanyi alapító oklevéllel kapcsolatos megállapítása azonban nem fedheti a valóságot. Hiszen csupán ez az egyetlen ilyen gyötrelmesen írt magyar nyelvemlék, viszont minden utána következő írásban a nyelv a mai ismert szintétikus formájában jelenik meg. Gondoljunk csak a Halotti Beszédre, első eddig ismert nagyobb összefüggő nyelvemlékünkre, melynek grafikája a képzőket és ragokat a maguk helyén tünteti fel, összeforrasztva a szók tövével. Egyébként is semmi támpont sincs arra, hogy a tihanyi oklevél magyar szavait olyan kiejtéssel kellett volna olvasni, mint a grafika sugalmazza.

Ellenkezőleg, nagyon valószínű, hogy a szöveget úgy olvasták, ahogy ezt a mai jegyzése alapján tesszük. A meggondolás a következő. A 11. század folyamán a rovásírás a kereszténységre való áttéréssel fokozatosan háttérbe szorult a latin betűs írás mellett. Az írnok, aki a fent idézett magyar kifejezést beiktatta latin szövegébe, még a rovás szellemében gondolkodott és tökéletesen annak szellemében írta le mondanivalóját ábécés írásjegyekkel, a mássalhangzós elemekre építve grafikáját. Rovással így nézett volna ki írása: Fe-He-Ru Va-aR-Ra Me-Ne-H Ho-Da iT-UR-A és ennek szabályos kiolvasása pontosan a ,Fehérvárra menő hadi útra.’ A gyötrelmes grafika tehát nem a nyelvi állapotot tükrözi, hanem a rovásról ábécére való átmenetet és a vele kapcsolatos pillanatnyi zavart.

FOLYTATÁSHOZ KATTINTSON IDE!

arieshu névjegye

I am an owner of Aries Network, which is well-known worldwide in the business area from America to Asia. https://szkitahun.wordpress.com/
Kategória: A Magyar Népek
Címke: , , , , , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s